Blogbejegyzés

Útjaink - Interjú Cs. Tóth Judittal

Csucsut szeretném bemutatni Nektek. Decemberben ismertem meg Őt, és a kisugárzása, a személye egyszerűen magával ragadott. Szerintem fantasztikus ahogy a fejlődésről, a kudarcokról, a nőiességről, ahogy általánosságban az életről gondolkodik. Fogadjátok szeretettel:

 

 Jucus: Szerettem volna veled riportot készíteni, mert úgy érzem, hogy nagyon rendben vagy saját magaddal, Nekem nagyon ez sugárzik át a lényeden; és valamiért azt éreztem, hogy tudsz másoknak is segíteni akár a Te történeted akár az által, hogy elmeséled, hogy találtad meg az utad. Mi volt az, ami segített abban, hogy Te kiteljesedj Önmagaddal?

 

Csucsu: Azt gondolom, először is egy család kellett mindehhez, egy édesapa és egy édesanya, akiket talán én választottam, pontosan azért mert a saját magam által beválasztott és bevállalt úthoz Ők tudtak nekem segíteni azzal a szeretettel,  támogatással és törődéssel, amit megkaptam gyerekkoromban. Édesapám orvos, édesanyám az otthoni teendők mellett is dolgozott, az idősek otthonának napközi vezetője, később igazgatónője lett. Szolgálatot láttam az életükben, egy olyanfajta szolgálatot, amelyben - ezt édesapám úgy fogalmazta meg - fontos hasznossá válni és hasznosnak lenni, és amelyben minden napnak terve van. Emellett pedig azt láttam gyerekkoromban, hogy egy "átjáróház", ahol élünk, egyik ember jön, a másik megy; és ott mindig szeretettel és öleléssel fogadják, mindig kap valamit, és számomra természetes létezéssé vált, hogy nyitott tenyérrel élek, nyitott kézzel, és amit tudok, azt adok. Természetesen ez nem egy rózsaszínű, habcsókos út.

Azt gondolom, hogy ez egy akadálypálya mindannyiunk számára, amit bevállaltunk. Az, hogy megtaláltam a feladatomat és azt, amiben most éppen vagyok, azért nagyon komoly és erőfeszítésekkel teli utat kellett bejárnom. Közben pedig rátaláltam arra, hogy mit szeretnék, ki szeretnék lenni, egyre közelebb kerültem önmagamhoz és ezt fájdalmak és szembenézések árán értem el.

 

 

Jucus: Megtanultál alapvető mintákat a szüleidtől, például hogy fontosak a célok, hogy hasznosak legyünk és hogy kell hogy legyenek terveink, ezeken kívül mire volt szükséged még?

 

Csucsu: Magam is kellettem, a magam belülről jövő potenciáljával, amit én hoztam saját magammal. Egyet tudok: nagyon szabad lélekkel jöhettem a világra, mert nagyon korán önállóvá váltam, elmentem a szülői háztól 14 évesen, 120 kilométerre a Szentesi Gimnázium dráma tagozatára.

Mindig tudtam, hogy mit szeretnék. Akkor éppen színésznő szerettem volna lenni és úgy éreztem, hogy engem nem akadályozhat meg senki abban,  amit elterveztem. A szüleimmel tulajdonképpen kijelentő mondatban közöltem, hogy akkor én most megyek és színésznő leszek. Annyira nem örültek neki annak idején, de érezték rajtam az elszántságot. Nem volt ez könnyű, – emlékszem az első éjszakát végigsírtam. Az elszakadás, a fájdalom a biztonság helyett: egy egész más történetbe kerültem bele, kollégium, reggeli, 30 idegen ember, egészen más környezet, más város, más iskola. Ez a fajta bátorság, - azt gondolom, - egy olyan dolog bennem, ami végigkíséri az életemet, nem tudom, hogy honnan jön, de egyszerűen van.

Aztán kiderült jó idő múlva, hogy színésznő nem leszek, de úgy képzelem el az életet, hogy minden egyes dolog, cél, ami felé tartunk, az hozzátesz ahhoz az egészhez, amivé végül is válunk. Nincsenek haszontalan tapasztalatok, mert hogyha kiderül az, hogy valami mégsem úgy van, mint ahogy azt egy évvel azelőtt gondoltuk, mégiscsak megjártuk az adott utat, az a tapasztalat a miénk és azt nem veszi el tőlünk senki.

Nem hiszem, hogy az út mindig egyenes, hanem vannak útjaink, amiken keresztül bizonyos dolgokat be kell járnunk, meg kell tapasztalnunkahhoz, hogy az a vágyott történet, vágyott dolog beérjen és gyümölcsöt hozzon. Tulajdonképpen az, amiben én most vagyok, az amit én most megtaláltam, az ezeknek az utaknak az összessége. Van egy tanári diplomám, van egy rendezvényszervező diplomám, egy egyetemi diplomám, egy egészségügyi, mentálhigiénés diplomám, rengeteg továbbképzésen vettem részt és akkor még nem beszéltem a módszerről, amellyel jelenleg dolgozom. Ezekkel lettem az, aki most vagyok, és ezeket az utakat be kellett járnom.

Jucus: Minden ember életében vannak kudarcok, és én úgy látom, hogy van, akit egy egy kudarc eltántorít attól, hogy továbblépjen a célja felé. Te hogyan tudtál a kudarcokon - feltételezem könnyen – túllendülni? Hogyha van egy célunk, nyilván vannak benne akadályok, nehézségek, kudarcok amíg elérjük.

 

Csucsu: Két dolog jutott eszembe a kudarcról. A magánéletemben kétszeresen elvált nő vagyok, ami azt is jelentheti akár, hogy kétszer nem sikerült valami, két kudarcot kellett átélnem. De nem így gondolok erre, hanem két lehetőségként, amelyekben megtapasztalhattam önmagam nőként, anyaként, különböző szerepekben.

Nagyon fájdalmas volt mind a kettőtől elszakadni és elbúcsúzni, de akkor, amikor az embernek nagyon fáj valami, tudatosítania kell magában, hogy elmúlik és hogy minden értem történik. Elszakadni, de nem úgy, hogy "most jött egy kis nehézség és akkor hoppá én kilépek valamiből", mert az már nekem nem tetszik. Én például nagyon is benne voltam a nehézségekben, a fájdalomban, mert hiszem azt, hogy csak ezeken keresztül vagyunk képesek megújulni. Ha túl hamar elfutunk egy feladat elől, akkor az úgyis megtalál minket, talán még nehezebb formában. Tehát addig, amíg nincs "kirezegtetve" egy feladat, a másik ember mindig olyan tükör számunkra, ami bennünket is mutat, és ezt a tükröt mi választottuk, tehát a mi lelki fejlődésünket szolgálja.

Tudni kell felismerni azt a pillanatot, amikor valaminek vége van,  azt fel kell tudni vállalni, és ezt nagyon sokan nem teszik meg, Nagyon sokszor már vége van valaminek, mégis évekig futtatják, mert nem merik meglépni a fájdalomköröket, mert félnek az egyedülléttől, a magánytól, attól, hogy nem fognak mást találni, ezért sokan inkább benne maradnak a kényelmesben, a biztonságosban.

A továbblépéshez azt gondolom, hogy bátorság kell, és hit abban, hogy sikerülhet egyedül is. Kétszer vállaltam be ezt gyerekekkel - mindkétszer bíztam ebben. Ezek ugyanakkor mind nagyon komoly és mély krízisek voltak, mégis ott volt Bennem az, hogy ez a lépés kell ahhoz, hogy az életemet egy következő lépcsőfokra tudjam helyezni. 

Kierkegaard-nak van egy gondolata, mely szerint az életünket előre éljük, tehát előre felé éljük meg, és visszafelé értjük meg. Nagyon sokszor van úgy, hogy egy bizonyos pillanatban még nem tudod, mi fog történni holnap, nem tudod, kivel fogsz találkozni, egyedül maradsz -e. Semmit nem tudsz, csak annyit, hogy most ez így, ahogy van, ahogy voltál, nem vihető számodra, és ezen a ponton sokan bennrekednek ebben az állapotban, és a félelmeik irányítják őket. A félelmeink vezérelnek, viszont hogyha felül tudunk emelkedni ezeken a félelmeken, akkor a legjobb döntést tudjuk meghozni saját magunk számára.

múlt

 

Jucus: Ezt lehet tanulni, fejleszteni, hogy valaki a kudarcokon nem tud túllendülni, beleragad bizonyos helyzetekbe, és leblokkolja saját magát, lehet fejleszteni, hogy egyre könnyebben tovább tudjon lépni?

 

Csucsu: Én azt hiszem, hogy IGEN. Van egy tibeti mondás: Ha önbizalmad van, akkor mindened van, ha nincs önbizalmad, akkor semmid nincs. Nekem például egy tibeti gyógyító technika sokat segített a saját blokkjaim és félelmeim oldásában. Pánikbeteg voltam például, majd e módszer segítségével gyógyultam meg, és hihetetlen hálás vagyok ezért. Természetesen több út létezik, különböző önismereti, önfejlesztő módszerek, amelyek segítségével az ember szembesülni tud azzal, amitől fél. És hogyha fel tudja oldani ezt a félelmet, akkor onnantól kezdve övé a világ.

Önmunka. Ebben hiszek, nem a megváltásban meg azokban az ezoterikus tanfolyamokban, ahol azt ígérik neked, hogyha eljössz ide, boldog leszel, mi segítünk és felszabadítunk minden blokkodtól. Ez elég siralmasan hangzik, mert amit az ember bevállalt, azt az utat csak maga tudja bejárni, és csak azon az áron, hogy tapasztal, nem kívülről oldódnak meg a dolgai. Ez a különbség a belső utat járó ember, és aközött az ember között, aki mindig kívülről vár valami csodát, de önmaga nem hajlandó befektetni. Hiszek abban, hogy minden ember mindig annyit vesz le a bankkártyájáról szimbolikus értelemben, amennyit önmaga beletesz.

 

Jucus: Mit gondolsz arról, hogy egy bizonyos életkor fölött nagyon sok hölgy küzd azzal, hogy elfogadja az életkorát és a testi jegyeit, ahogy változik az évek alatt. Okozhatja -e az elégedetlenséget, hogy a nők nagy részének nincs meg az egysége a saját lelkével a saját „történetével” hanem különválasztja a testét. Szerinted mi lehet az oka ennek, és Te hogy tapasztalod ezt a saját életedben?

 

Csucsu: Én azt gondolom, hogy a test, a lélek és a szellem egy. Nagyon fontos, belülről feldolgozni minden egyes életciklusunkat. Nőként érkezünk a földre, nőként van feladatunk ebben az életben. Fontos, hogy minden, ami a nőiséghez tartozik, mennyire tud kibontódni bennünk, milyen blokkok akadályozzák annak megélését. Vannak előző életeink, amelyekben, - ha visszanézzük a társadalmakat, a társadalmi berendezkedéseket, - nagyjából minden egyes korban megéltük az elnyomást, az alárendeltséget, a különböző bántalmazásokat, és ez sajnos a mai napig így van. Sokszor nincsen elég erő hit és bátorság ahhoz, hogy kilépjünk ebből, és elhiggyük magunkról, hogy mást érdemlünk. Nem csak egy életünk van, viszont ebben az életben van rá lehetőségünk, hogy felgöngyölítsük azokat a blokkjainkat, amik akár a nőiességünkkel, akár a szexualitásunkkal, akár az önelfogadással kapcsolatosak, ha ez sikerülne, akkor talán nem lenne szükség ennyi plasztikai sebészre.

Van egy adat, ami szerint több pénzt költenek a plasztikai sebészetre, mint az Alzheimer kór kutatására. Képzeljünk el egy olyan képet, amin egy 60-70 éves nő mondjuk, agyon van plasztikázva, de belülről nem éli meg a nőiségét, pontosan azért, mert folyamatos elutasításban van. Nőként nagyon fontos az, hogy vajon hogyan bánok önmagammal és a nőiességemmel, hogyan készítem fel magam a női szerepekre, hogyan teszem fontossá saját magamat saját magam számára. Itt most nem feltétlenül az egóról beszélek, hanem arról a fajta önszeretetről, önszerelemről, ami mindenképpen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a kapcsolataimban - akár párkapcsolat akár másfajta kapcsolódás - békében legyek benne. Egészen addig, amíg külső, vagy belső tulajdonságaim bármelyik részét lehasítom, nem tudom elfogadni, nem fogok tudni beilleszkedni egy harmonikus párkapcsolatba, mert ezek ott dolgoznak bennem.

Mindenki bizonyos fizikai adottsággal születik, amit Ő maga választ ahhoz a feladathoz, amire "lejött" - a szépség is egy karma egyébként -, és azt gondolom, fontos lenne eljutni odáig, hogy mindenki el tudja fogadni azt, amit választottNőként pedig fontos lenne az életciklusokban kihasználni azokat a lehetőségeket, amik éppen abban a stációban adottak. A nők többsége - és ez a férfiakra is vonatkozik - azért elégedetlen, egy bizonyos kor után - mondjuk 40-45 és tovább -, s azért jön a kapuzárási pánik, mert van egy olyan érzésük, hogy nem úgy éltek, ahogy szerettek volna.

Nincs bennük elégedettség, hogyha visszatekintenek, hanem folyamatos elégedetlenség a jellemző, hogy "ezt nem csináltam meg, azt nem csináltam meg", hogy "ezt így kellett volna, azt úgy kellett volna". Tehát halogatták az életet, nem néztek időben szembe azokkal a dolgokkal, amiket akkor kellett volna megváltoztatni és ez sokkszerű élményként zúdul az emberre. Onnantól kezdve elkezd kapkodni, és kétségbeesni, és jön a depresszió, a kilátástalanság, a szomorúság…

Hogyha tudatosan élünk, akkor minden egyes életciklusban a lehető legtöbbet hozhatjuk ki az életünkből, - én úgy gondolok az életemre ebben a pillanatban, hogy 48 évesen olyan gazdag életet éltem, hogy ha holnap ki kellene lépnem, akkor azt mondanám, hogy szép életem voltNem az határoz meg, hogy hány éves vagyok, hanem a bejárt út, és azt mondanám, hogy "köszönöm, hogy ilyen hihetetlen gazdagságban részesülhettem!" Mert így gondolok a múltamra, s innentől kezdve a jelenemre is így gondolok, hogy minden egyes pillanatban tudatosan gazdagítom az életem,  elsősorban nőként.

Az édesanyám gyönyörű nő a mai napig. 76 éves és mindig csodáltam azt, hogy akár 50 éves volt, akár 55, akár 60, Ő soha nem ment el sehova úgy, hogy ne lehetett volna érezni rajta, hogy ízig vérig nőből van. Tehát nem az határoz meg, hogy hány éves vagyok, mert ha belülről tudod, hogy nő vagy, és belül rendben vagy, elfogadásban vagy, akkor az a fajta kisugárzás olyan erős, hogy innentől kezdve nem kérdés, hogy gyönyörű vagy, és ehhez elég csak harmóniában lenni saját magunkkal.

Az a tapasztalatom, hogy a férfiak nem azokra a nőkre vágynak, akiknek feltétlenül „tökéletesre” van megcsináltatva a testük, akár azért, mert dolgoznak rajta heti 10 vagy 12 órát, vagy éppen plasztikai sebésszel formáltatják meg, hanem hús vér, igazi, harmonikus, szeretetteli, szeretetet és gondoskodást adni tudó nőkre vágynak.

Szereptévesztésben vagyunk: azt gondoljuk, tökéletesnek kell lennünk, és ez már a férfitársadalmat is érinti, ott is megjelent ez a tendencia. Együtt kell megérnie a lelkemnek és a testemnek arra, hogyha belenézek a tükörbe, akkor képes legyek arra, hogy egy dolgot lássak: önmagamat. És ne kezdjem el szétcincálni saját magamat, és ne kezdjek el leválasztani magamról különböző részeket, hogy "igen, de ha esetleg a fenekem", "igen, de ha esetleg a melleim", meg "ha még a hasamból két centi". Nem arról beszélek, hogy nem lehet egészséges törekvése az embernek arra, hogy jól karbantartsa magát, amihez hozzátartozik a testedzés, a megfelelő táplálkozás is. Nyilván megint itt a tudatosságot tudnám kiemelni: nem a mások által megálmodott tökéletesség a lényeg, hanem az, hogy a tökéletlenségeinket el tudjuk fogadni, és be tudjuk építeni, integrálni tudjuk saját magunkba, mert akkor lesz valami egész, és akkor lesz valami sugárzó, hogyha egész.

 

Tags: 

Hírlevél

Idegesít ha fotóznak, szorongani kezdesz a kamera előtt? Úgy érzed a fotók nem Téged tükröznek vissza? Elkeseredsz amikor meglátod magad egy két képen? Úgy érzed az életben sokkal szebb vagy mint a fotókon? Neked szól hírlevelünk, iratkozz fel most:

Oszd meg mindenkivel!