Blogbejegyzés

Saját tapasztalatok

 

 

 

Magyarországon csupán a nők 3%-nak van önbizalma ez derül ki a legfrissebb statisztikai adatokból, mindössze a nők 3%-a szereti és fogadja el Önmagát úgy ahogy van. Egy másik, köztudott tény szerint a Magyar nők a legszebbek a világon :)

Nagy részünk  folyamatosan elégedetlen önmagával, és úgy gondolja, csak akkor tudná szeretni önmagát, ha más milyenebb lehetne/lenne a külseje. Van hogy csak egy karnyújtásra vagyunk a megálmodott ideáltól, de mégsem teszünk semmit sem, azért, hogy utána majd méltók lehessünk a saját szeretetünkre, és végre elfogadhassuk önmagunkat.

Sok esetben azt sem vesszük észre, hogy csak telnek múlnak az évek és sosem szerettük magunkat igazán.

Én soha nem voltam magammal elégedett, viszont most nagyon elégedett lennék, ha olyan lennék, mint korábban voltam, amikor szintén nem voltam elégedett…”

Tényleg úgy akarjuk leélni akár az egész életünket, hogy ez a "probléma" végig Velünk tart?

Mit tennél másképp, ha több önbizalmad, önbecsülésed lenne?

***

Nem egyszerű szembenézni a kamerával. Ilyenkor kicsit szembenézünk önmagunkkal is, a saját komplexusainkkal is.

Jaj, vajon látszik milyen nagy az orrom, hogy aszimmetrikus az arcom?

Le lehet retusálni a hasam, vagy elég ha behúzom? És a melleim? Utálom hogy ilyen kicsik / nagyok....

És ha nem vagyok elég szép? Bár amikor a tükörbe nézem magam, és kicsit oldalra fordítom a fejem, akkor van egy szög amiből egész jól nézek ki.... de most tényleg mi van ha nem lát meg épp ebből a szögből a fotós?

Nem vagyok fotogén, hagyjuk az egészet.....

na ... megpróbálok készíteni magamról pár fotót, hátha sikerül elkapnom azt a "szöget". Végül is az a legbiztosabb, hiszen én tudom a legjobban mi áll jól Nekem, hogy nézek ki jól, nem igaz?

 

.... a háttér katasztrófa, kupi hegyek.... lássuk csak, mentsük ami menthető .... Ez az, ez lesz.... Igen, azt hiszem sikerült eltalálnom azt a szöget

 

 

***

 

A múltkor elmentünk Ági barátnőmmel fotózni. Eredetileg Őt fotóztam, de olyan jól éreztük magunkat, és aztán Ő is meg szeretett volna örökíteni Engem. Belementem, de eleinte nagyon nem tudtam mit kezdeni a kamera ezen oldalán magammal, rettenetesen zavarban voltam ....
 
 
Aztán 20-30 kép után egyre könnyebben ment, néha zavartan belenéztem a kamerába, végül már egyre felszabadultabb voltam én is, viccelődtünk...
 
 
egy idő után már a kancsalságom sem zavart, hogy esetleg látszik...
sőt! készült olyan fotó, amit még meg is szerkesztettem :)
A végén már az sem érdekelt, hogy hogy nézek ki a fotókon annyira felszabadultam
 
És itt ezen a ponton rájöttem valamire.
Jó érzés rábízni magam másra.

Megengedni magamnak, hogy más is meglásson és megörökítsen olyannak amilyennek.
Megmutassa milyennek lát...szavak nélkül...
Ha nem sikerül jól, nem sikerül, ha igen, akkor igen.
Megengedni magamnak, és elfogadni azt, hogy nem csak az az egy valóságom, arcom van ahogy én a tükörben látom magam kritikusan.
Adni egy esélyt magamnak....
Hogy a viszonyítási alapom, hogy milyennek kellene lennem ne a címlaplányok legyenek...
csak egyszerűen meglássam hogy látnak azok az emberek akik szeretnek.
Meglátni magam úgy ahogy a barátaim, a szeretteim látnak, akik Velem ellentétben nem a hibáimmal tökéletlenségemmel vannak elfoglalva.
Megengedni, hogy meglássanak olyannak ahogy Ők a tökéletlenségemmel együtt látnak.
És rábízni magam arra aki épp fotóz, és átadni magam Neki.
A szemeinek, a látásának, a szépérzékének, a tudásának és a szándékának...
Például a Karcsinak: 

És ezzel elindult Bennem egy folyamat. Néztem a fotóimat, és nem értettem. Úgy érzetem a képeken nem én vagyok. A képek jobbak mint amit én a tükörben látok. Olyan helyzetekben és szögben láttam magam, amit előtte a tükörben nem láthattam. Nem értettem hogyan lehetséges ez, hiszen én tudom a legjobban mit is kell látni rajtam. Minél inkább padlón volt az önbizalmam, a képeket látva annál nagyobb feszültség volt Bennem. Ránéztem a képekre és olyan volt, mint egy egészséges önbizalommal teli tükörkép. A saját szememmel láttam azt, hogy amilyennek magamat látom, és amilyennek a környezetem lát az nem ugyanaz. És azt is, hogy mások sokkal több jót és szépet látnak Bennem mint én magamban. Ez formálni kezdte az önmagamról alkotott képemet.

És ha itt ezen a ponton meg is áll ez a folyamat, én akkor is nagyon hálás lennék a Páromnak, a barátaimnak, és szeretteimnek, hogy segítettek, hogy adtak Nekem egy olyan "tükörképet", amire ha ránézek akkor erőt meríthetek belőle.

Köszönöm Nektek!

Ugyanakkor hiszem és tudom, hogy nem véletlen, hogy imádok fotózni, és azon kívül, hogy ez Nekem és a modelljeimnek ekkora örömet adott, épp mások rólam készült fotói által kezdett gyógyulni a lelkem...

Ez megmutatta Nekem, hogy mennyit tud segíteni egy fotó a helyes énképünk kialakításában.

A fotózással az a célom, hogy megmutassalak önmagadnak másképp, hogy egészséges "tükörképet" adhassak én is. Neked,  Nektek.

És a végére hagytam még pár képet. Fotós barátaim képeit, Ők szintén "tükröket" adtak a kezembe ezekkel a fotókkal, ezen kívül rengeteget tanultam a fényképezés világáról Tőlük, és ezért is hálás vagyok

... ahogy Barnabás látott 2010-ben (www.artbalance.hu)

 

 

és ahogy Attila látott 2012-ben ( http://www.flickr.com/photos/era_/ )

 

Köszönöm!

Jucus

Hírlevél

Idegesít ha fotóznak, szorongani kezdesz a kamera előtt? Úgy érzed a fotók nem Téged tükröznek vissza? Elkeseredsz amikor meglátod magad egy két képen? Úgy érzed az életben sokkal szebb vagy mint a fotókon? Neked szól hírlevelünk, iratkozz fel most:

Oszd meg mindenkivel!